Tisá beav után

Különös dolog, hogy a zsidóság ünnepei egyszerre közösségi és egyéni emlékezések.

Amikor megáll a közösség egy pillanatra, sír vagy örvend sorsának ilyen vagy olyan alakulásán, mindig elgondolkodik a közösség sorsának történelmi fordulatain. S egyben az ünnep alkalmat ad arra, hogy minden hívő ember elmerengjen: Saját életében vajon megtett-e mindent, hogy elnyerje a Teremtő kegyét a jelen és a jövendő optimális alakulása érdekében?

Visszamenőlegesen sem a közösség, sem az egyén nem tehet semmit elmúlt sorsának kedvezővé válásáért. De vajon egyénileg megtettünk-e mindent a közösség jövője, a leszármazottaink érdekében?

Az unokáink zsidósága a mi tisa beávunk. A görcsös félelem legyőzése, vagy félelmünk ránk települt uralma lehet a mi jövőbeli közösségi és egyéni gyásznapunk forrása. Mert a hitfolyamat megszakadása egyben a Templom leomlása. Mert a közösség folyamatossága, a hit érvényesülése az erős bástya, amely lehetővé teszi, hogy az Irgalmas Urunk az általunk felkínált lehetőségek közül a közösség számára legoptimálisabb jövendőt jelölje ki számunkra.

Mert tiszteletre méltó eleink egy részét megtévesztette az irreális utópia könnyű mámora. Mások abban a hitben ringatták magukat, hogy a lombos erdő fái között nem látszik az a néhány meglapuló fenyő. Utóbb számosan felültek a szabad választás divatjának. Megelégedtek azzal, hogy a csillogó példájuk majdcsak magával ragadja az ifjú jövendőt. Pedig mindannyian tudjuk, amíg a gyermek nem képes felelősségteljesen kimenni a piacra és ott összehozni létezésének fundamentumait, addig az anyja adja szájába az emlőt, amin felnevelkedik.

Mindannyian, akik itt állunk a zsidó múlt és a zsidó jövendő határán, ezen töprengjünk el sanyargattatásunk óráiban!