Dél-Pesti Hírek

Szomorúan tudatjuk, hogy 2011. január 11-én  mindannyiunk  által szeretett és tisztelt Faragó Lászlóné, Klárika  elhunyt.

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy vallásos közösség olyan személy emlékére ír méltató szavakat, aki perben állónak vélte magát az Istennel! Mivel azonban a zsidó emberek szerfelett sokfélék, most mégis teljes joggal megtörténhet ez az eset.
 
Weszler Klára 1929-ben született kereskedő családban, harmadik, legkisebb lányként. Arany-vörös hajával, fehér bőrére cseppent számtalan szeplőjével, szikár termetével nem lógott ki az egykorú zsidó kislányok sorából. A család a nagymama porcellán boltjának hasznából élt, hol kicsit jobban, hol kicsit rosszabbul, ahogy a mindenkori forgalom azt lehetővé tette. Középiskolába csak a nővére került, rövid időre, mert Ő "okosabb" volt a másik két lánynál. Ha hinni lehet ennek a szegénység szemérmébe burkolt történetnek. Iskolakezdéskor Klárika, 8 társával együtt, pellengérre állítva várta a leány polgári folyosóján, amíg döntenek sorsuk felett a tekintetes és méltóságos urak, hogy melyik párhuzamos osztály közösségét terheljék meg a lebecsült "idegen jövevények" jelenlétével.
 
Aztán az egész iskolába járást elsodorta a Vészkorszak! Gettóba kerültek az életük virágában levő szerencsétlenek. Klárika szülei vadregényes, ámde teljesen naiv tervet szőttek gyermekeik megmenekítésére. A lakás egy elszeparálható részébe telepítették Őket, ahol minden komfort nélkül, sötétségben reszkették tova a múló perceket. A "minden kényelemből" egyedül a létfenntartáshoz szükséges ennivaló hiányzott. Az viszont teljesen. Egy felkért, számomra ismeretlen fiatalember volt egyedül a titok tudója, aki lehetőségeihez mérten néhanapján ellátta Őket a szükséges élelemmel. Végigszenvedték a gettósítás, a kényszerű búcsú, a zsidótlanná vált város első felének időszakát. Amikor is a segítő, jó szándékú kapcsolat nyilván félelmében azt javasolta, szökjenek át a Szövőgyárba, ahol csekélyszámú sorstársuk hadiipari szolgálattevőként haladékot kapott a végítélet előtt, elfogadták a javaslatát. Megmenekültek. De csak átmenetileg.
 
A nyilas uralom kezdetén Őket is utolérte a végzet, hadimunkás zsidók is evakuálásra kerültek. Klári néni 16 évesnek mondva magát, így, némi hazugság árán, megmenekült a még rosszabbtól. Egy dél-ausztriai táborba került, majd közeledvén a szövetséges csapatok, gyalogmenetben, télvíz idején, egy szál rabruhában, facipőben nekiindult a halálmenetnek. Több mint 1000 km utat tettek meg, alig táplálkozva, többnyire gyalog, ritkábban egy-egy szakaszon nyitott vasúti kocsiban, összebújva, reszketve, az észak-német Ravensbrücki táborig. A megpróbáltatás egyesekben elvásta az emberség és összetartás utolsó szikráit is. Élet és Halál csak a különleges tehetségen, a nagyobb ellenálló képességen, a kimagasló lelkierőn, a szerencse és a véletlen tétova szövedékén múlott. Az elmúlás így osztozott a lelkeken. Klári néni egyike volt azoknak, akik Európa legembertelenebb, legelvetemültebb, legagresszívebb haderejét legyőzték. Személyében végbement a csoda. A táborba rendelt német lakosok egyike kirángatta félig élők, félig holtak közül emberi mivoltában, nőiségében és biológiai értelemben tönkretett, megalázott testét. Hogy miként vette észre a haldoklók és holtak tengerében az egyetlen életben maradásra ítélt testet, az egy másik csoda lehetett. Kórházba került, s kikerülve a rájuk leselkedő tetemes csapdákat, megmenekült.
 
Senkinek nem lehet felhánytorgatni, hogy a Halál pitvarát megjárt kislány gyermeki lelkében feltámadt a kétely, vajon a Teremtő irgalma hogyan engedhette meg az általa teremtett ember, a kiválasztott nép könyörtelen szenvedéseit? Ezt a hihetetlen történetet még nála erősebbek és bölcsebbek sem tudták megmagyarázni. Ott áll ez a rejtély, a sokak számára felfoghatatlan határ túlsó mezsgyéjén.
 
A családból ketten maradtak életben. Egymásra találtak és hazakecmeregtek. Itthon szembesülniük kellett a teljes nincstelenséggel. Felöltöztette Őket a JOINT a rendelkezésre álló szedett-vedett ruhákból, de, csak aki ismeri a kamaszokban időnként felgyülemlő kegyetlenséget, az tudja megítélni, milyen lehetett a számkivetettség tengeréből megjőve elfogadni a továbbéléssel járó nap, mint nap, ismétlődő szenvedéseket. Ugyanakkor szembesülni azzal az emberi közeggel, amelyik hagyta, eltűrte, helyenként talán élvezte is a bekövetkezett eseményeket.
 
Teltek-múltak az évek. Klárika kezdetben a cionistákkal kacérkodott, s Izraelben képzelte el a folytatást, ha azt a lidércekkel teli túlélést életnek lehet nevezni.
 
Az Erzsébet-tér egyik padján fordult meg másképp az élete. Ahol későbbi férjével, a szó szerint derékban tört sorsú, munkaszolgálatból megtért labdarúgóval kötötte össze az életét. Gyermeke nem lehetett. Elrabolta tőle az ordas történelem. Beköltöztek a visszaszerzett porcellán bolt mögött levő lakásba, és újra elindították a kereskedést. Idővel egy jó humorú, segítőkész, nagyon olvasott, emberséges asszony lett belőle.
 
Klári nénitől, a papírok tanúsága szerint, kétszer vették el minden ingóságát, s kétszer került vissza tulajdonosi helyzetébe. De tőle ezért senki sem kért bocsánatot mindezért.
 
A hazatért zsidóság előtt többféle út ígérkezett a következő években. Volt, aki hálából feladta identitását és csatlakozott az új éra híveihez. Volt, aki önként, vagy csekély noszogatásra emigrált. Klári néni mindvégig megmaradt itthoni zsidónak, a szó legnemesebb értelmében.
 
Bár a zsinagóga padjait ezután sohasem koptatta, mégis központi szerepe lett a pesterzsébeti zsidóság létezésében. Forgalmas helyen lakva szüntelenül fenntartotta hajdan volt kapcsolatait. Meghallgatta azt, amit másoknak a szenvedők nem tudtak, vagy nem mertek elmondani. Tartotta a lelket a szenvedőkben, eltemette az eltávozókat. Még a legnehezebb időkben is méltán felkereshették a távolra szakadtak, megpróbálván összecsomózni az elszakadt szálakat.
 
Az 1960-as években újabb tragédia árnyékolta be az erzsébeti zsidóság amúgy is nehéz napjait. Megszűnt a hitközség. Nem mondhatni, hogy kihalt volna, megszűnt. Eladták a zsinagógát, és raktárrá lefokozva csúfolták meg a nemrég részlegesen újjáépített, újraszentelt, hajdan a helybeli zsidók pénzéből emelt, s ilyenformán közösségi tulajdonban lévő épületet. Lemeztelenítették. Megfosztották emlékeitől, melyeket valahol a budapesti hitközségi területén enyészetre ítéltettek.
 
Eladták a zsidó köztulajdonban lévő temetőt, megszentségtelenítették és kihantolták a sírokat. Ledöntötték a háború után emelt mártíremlékművet. Eltüntették belőle a kegyeleti megemlékezés ereklyéjét, az auschwitzi holtak megőrzött hamvait.
 
Klári néni, mint az itt élt zsidóság utólagos jogérvényesítője mindenhol és mindig felemelte a szavát az egész eljárás ellen. Soha nem kívánta a bekövetkezett jogállapot megváltoztatását, a zsidó temető helyére temetett köztemetői vendégek megbolygatását. Mert az Ő szemében a holtak háborgatása éppolyan bűn, ha az elhunytak ilyen vallásúak, mintha olyanok. De síkraszállt amellett, hogy mindent meg kell tenni a megtörténtek meggyászolása, és a károk, amennyiben lehetséges lecsökkentésére, a temető szentségének visszaállítása érdekében.
 
Klári néni saját pénzéből emeltetett új mártír emlékművet. Pótoltatta a beépített auschwitzi ereklyét. Ráakadt a zsinagóga el nem enyészett emléktáblájára és gondoskodott a felállításáról. Magától telhetően őrizte a temetői emlékművek állagát. Védte azokat a gyakran garázdálkodó tolvajoktól. Táblával jelölte meg a közös sírba tétetett máshol kihantoltak emlékhelyét. Minden évben gondoskodott az elüldözöttekre való méltó emlékezésről. Ez az emlékezés a pesterzsébeti zsidóság maradékának hosszú ideig egyetlen még működő fóruma volt. S arra a napra a temető is mindig felvette legünnepélyesebb arculatát.
 
Mindeközben soha nem tett le arról, hogy megpróbálja visszaszerezni a pesterzsébeti zsidóság eltulajdonított birtokait. Soha nem tett le arról, hogy megszámoltassék, és megneveztessék a pesterzsébeti zsidóságnak a Vészkorszakban megsemmisített nagyobbik fele. Hogy megállapíttassék az eladott temetőrészből kihantolt zsidó csontok jelenlegi nyughelye.
 
Önkéntes mecénásként szponzorálta a pesterzsébeti zsidóság történetének kutatását. Nem fogta be pörös száját, amikor kiállt a múltban meggyilkolt áldozatok zsidó felének arányos megjelenítéséről.
 
Hasonlóképpen nagylelkűen támogatta az időközben újjáalakult Dél-Pesti Zsidó Körzet tevékenységét. Nem vett ugyan részt a vallási élet eseményeiben, de szívében lelkében mindig a legjobb kívánságokkal fordult a körzet felvirágoztatása felé.
 
Ahogy fogyatkozott a száma az élve maradott tanúk parányi közösségének, figyelme úgy fordult még jobban a megviseltek, a lelkileg összetörtek sorsának enyhítése irányába.
 
Egyszer azonban Faragó Lászlóné Weszler Klárát is utolérte az élet szakadatlan körforgása. A körülötte megmaradt néhány szerető ember igyekezett a sorsát jó szándékával könnyebbé tenni. De, amitől mindenki ódzkodott, bekövetkezett. Klárika végleg megbotlott, s elesett.
 
Végtelenül erős, ugyanakkor jó ember volt. Áldassék a neve örökkön, örökké!
 
2011. január 11.
 
Dr. Csillag János (A Dél-Pesti Körzet közössége nevében)